Elengedés-meditáció

Lassan ledőlt az bevetetlen ágyba, elhelyezkedett. Már néhány napja fáj a háta, ezért a kedvenc meditációs ülését nem tudta felvenni, kénytelen volt fekve csinálni a gyakorlatot, aminek veszélye az volt, hogy belealszik, és nem is érezte olyan hatásosnak, mintha ülve csinálná, de mindenképpen jobb volt így, mintha nem is csinálta volna.

Az általa kitalált “Elengedés” gyakorlatot végezte, az elmúlt évben fejlesztette, de csak mostanában tudott olyan szintre jutni, hogy rá merte magát bízni. Jöjjön, aminek jönnie kell, mondogatta minden gyakorlat elején, mintha valami mantra lett volna ez a 4 szó. Mosolyogva gondolt a Miatyánk “legyen meg a Te akaratod” kérésére, tehát olyan rossz csak  nem lehet e rövid mondat. Mind a 4 szónak minden jelentésárnyalatát ismerte, ami szükséges előfeltétele azok mantraként való használatához.

Elhelyezkedett, a derekára húzta a könnyű takarót, védve a test középpontját ezzel a mozdulattal. Maga mellé helyezte lazán kezeit és becsukta szemeit.

Kissé riadtan vette szinte azonnal tudomásul, hogy a legutolsó novella-fűzér alakjai jelennek meg a tudatában, össze-vissza csapongtak közöttük a gondolatai, mindegyik figura helyet kért, méghozzá előkelő helyet az elméjében. Meg akart tőlük szabadulni, az esze tudta, hogy tovább történetüket nem fűzheti, mert az már kerek egész mindegyikre nézve, a nyitott kérdéseket pedig bántani nem akarta. Ott már ők maguk éltek, elengedett kézzel az olvasók káprázataiban.Ennyit akart csak, ezért el kellett engednie őket. Ez a történet lezárult. Szíve mélyén le akarta zárni, el volt döntve, és ez legfontosabb tényező, csinálhat ő bármit is egyébként. Még maga Merlin sem tudna segíteni, mert minden guru tudja, hogy mély-akarat ellen semmit sem tehet.

Jöttek, elmentek. Beszéltek hozzá, és egymáshoz.

Hagyta, nem vett róluk tudomást, ahogy belibbentek, úgy hagyta eltűnni őket a tudata mélyén. Észrevette, hogy sajnálkozás és az önsajnálat szele csapta meg, nem volt könnyű magára hagyni őket.

Egy pillanatra bevonta a tudatát, amíg végiggondolta az elméletet.

“Az elengedésnek két szinten kell megtörténnie, egyik a testi, másik a lelki-szellemi. Minden sejtem immár hordozza az információt a novelláim szereplőiről, egytől-egyig be van kódolva beléjük, ezért van az, ha a hőseim cselekedetei és gondolatai hatással vannak a testi egészségemre. Minden mondatuk, amelyet rajtam és tollamon keresztül elmondanak az én egészségemet javítják vagy netán rontják. Tudom, szélsőséges esetben a legrosszabb tumort is okozhatják, de a hibásak akkor sem ők lennének. Meg kell a sejtjeimet tisztítani; ami hosszabb folyamat, de a kezdő lépést most megteszem. Így lehetek újra én én.”

Ahogy elnyugodtak gondolatai, meleg fehér fénysugarat képzelt a talpától felfelé haladni. Lassan beborította a talpát, érezte, ahogy a fel nem ismert dühe is elhagyja immár, elengedte ezt a dühöt. Feljebb ért a sugár, lassan; figyelte, ahogy elérte az nemi szerveit, kis melegedést érzett bennük, de nem foglalkozott vele, a sóvárgás információk eltűntek  a semmiben. Majd a köldökéhez ért a fehérség, immár a teljes alteste átlátszóvá vált. Tudta, hogy az alteste már nem tartalmaz olyan információt, amelyet nem akart. Szíve tájékán, enyhe dobogást érzett, a hite azonban megvolt abban, hogy jó úton jár. Itt egy kicsit elidőzött; hagyta hogy az történjem, aminek kell történnie. A Szíve csodálatosan dobogott, pumpálta a friss, megtisztított vért, vele együtt az új, átkódolt információt a testébe, annak minden zugába, a legelrejtettebb hajszálerekbe is. Dolgozott a szíve, átszűrte a még nem megfelelő vért. Érezte az aortáját is, ahogy együtt dobognak. Feljebb emelte tekintetét, látta a fénypászmát a torkát bevonni, hiúságát oldotta fel benne. Minden sejtje a torkában a friss vérrel megtisztulva lebegett. Hangszalagjai immár elaludtak. Most megint hosszabb idő telt el, amíg az arcát és homlokát a feje tetejéig beborította  tisztító, isteni fehér fény.

Immár fényteste lett. Minden sejtje, szövete átmosva a tiszta fehér isteni energiával.

“Nem elég a testemet megtisztítani, a lélek szokás-mezejét kell leépítenem, amiben termékeny talajt kapnak a hőseim, és új szokás-mezőt kialakítani. A meglévő mező, képes arra, hogy a sejtjeimet később visszakódolja, tehát ez is nagyon fontos, ha nem még fontosabb. Magamat fogom felépíteni újra, az “elrabolt” más eszenciával kitöltött burkokat körülöttem ki fogom tölteni szép és termékeny gondolatokat szülő mezőkkel.”

Elképzelte, ahogy ott feküdt, hogy az égből a fejetetején keresztül csodálatos szép kék fény ömlik a tudatába.Csak ömlött csak ömlött és elkeveredett a testének fehér fényével. Egyszer csak a kicsordult a kék fény: 3-4 centi szélesen körülfogta a testét. Apró sercenéseket érzékelt, energia-kisüléseket. Hagyta, nem avatkozott bele, még akkor sem, ha rövid és erős tűszúrás fájdalmat érzett. Aztán túlcsordult a kék fény ezen a testén is és egy méter szélességben kezdett körülötte áramlani, néhol tölcsérszerűen, néhol fodrozódva, se sehol sem egyenletesenés párhuzamosan. Halkuló hangokat hallott, halkította a kék fény ennek a testnek az érzelmi energiáit, egyre távolabbról hallotta őket, érezte a novellaalakok fájdalmát örömét, amely immár lassanként nem mérgezte. Nem voltak rá már semmilyen érzelmi hatással. Ekkor a kék fény egyé vált a külső térrel. Ő is a tér része lett. Tudta, hogy elengedte, akit és amit el kellett, már úgy látta őket, amilyenek valójában voltak. A Világot érezte meg, olyannak amilyen. Olyannak, amilyen volt akkor is, amikor eltakarták előle.

Nem aggódott már. Tudta mit akar tenni eztán. Új gondolatok és érzelmek villogtak fel előtte és fölött. Hagyta, nem volt most rájuk szüksége, de tudta hogy meg fogja őket újra találni, és még csak keresni sem kell…

Aztán lassan eszmélni kezdett, majd visszatért a könnyű pléd alá. Elmondta a felajánlást végül és mosolyogva körölhunyorogta szobáját:

“Ami itt történt váljon végtelenné és legyen az érző lények javára”